Civil kezdeményezés keretében küzdünk a buszunk megmaradásáért. Demszky Gábor Főpolgármester és Hagyó Miklós Főpolgármester-helyettes uraknak címeztünk egy petíciót a busz megmentése tárgyában. Gyakorlatilag háromszor három órás időráfordítással sikerült 318 aláírást összegyűjtenünk a busz utasaitól, akik mind nagyon örültek, hogy valaki tesz valamit a busz megmentéséért. Lényegében mindenki aláírta, akit megkérdeztünk ezen rövid idő alatt.
Ezt a 318 aláírást tartalmazó iratcsomagot szerettük volna leadni a ma reggeli kabinetülés előtt Demszky Gábor, illetve Hagyó Miklós titkárságán. Demszky Gábor titkárságán egy bizonyos Slánicz Katalinnal egyeztettem még péntek délelőtt, kérdeztem, hogy kedden reggel hogyan lehetne leadni az anyagot. Ő még arra is rákérdezett, hogy személyesen szeretnénk-e átadni a petíciót a Főpolgármester úrnak, vagy elég, ha ő átveszi. Bár a hatás sajtó előtt, személyes átadással minden bizonnyal nagyobb lett volna, nekünk elég lett volna, ha csak rendben eljut az anyag a döntéshozókhoz, így azt kértem a hölgytől, hogy adja személyes ígéretét, hogy ő maga eljuttatja a petíciót Demszky Gábor kezébe, még időben. A hölgy ezt készségesen megígérte.
Kedd reggel 7:45-kor ezért megdöbbenten értesültem róla, hogy az a hölgy, aki pénteken olyan kedvesen és megbízhatóan ígérkezett a petíció átvételére, egész hetes szabadságát tölti.
Itt elkapott a bürokratikus gépszíj. Innentől senki nem volt, sem a főpolgármester, sem helyettese titkárságán, aki jogosult lett volna átvenni bármit is, a személyes átadás persze már szóba sem jöhetett. Maradt a bűvös IRATTÁR (egy másik utcában), ami szépen precízen iktatja a leveleket, úgy, ahogy kell, aztán a megfelelő gyorsasággal eljuttatja őket a megfelelő helyekre – természetesen esély sem volt rá, hogy még a kabinetülés előtt a döntéshozók tudomására jut 318 ember kérése. (Egyébként e-mailben előzetesen tájékoztattam a Főpolgármestert és helyettesét az akcióról, de mivel a hétvégén még gyűjtöttük az aláírásokat, ezért nem tudtuk az anyagot hamarabb átadni.)
Bár kitartó jellem vagyok, egy idő után nem volt mást tenni, mint megadni magam a szabályoknak. Természetesen csak a megadott előírások szerint és formában lehet az irattárban beadványokat átvenni, ahol a bürokrácia lelkes szolgálói még nem hallottak arról, hogy már más idők járnak, és nem a bürokráciát, hanem az adófizető városi polgárokat kellene szolgálniuk, azért vannak ott, azért fizetjük őket. Természetesen nem sikerült úgy átvetetni a petíciót, hogy aláírták volna, hány aláírással vették át, stb., ezért az eredeti példányt nem is mertem otthagyni.
A bürokrácia szolgálóinak hozzáállását csak érdekességképpen említem (kálváriám során elég sok városházi alkalmazottal volt szerencsém beszélni, akik mind kifejtették az ügybeli véleményüket): megkaptuk, hogy egyrészt fölösleges próbálkozni, másrészt mégis hogy gondoljuk, hogy csak úgy bármit is be akarunk adni, harmadrészt volt, aki azt fejtegette, hogy teljesen mindegy, hányan írták alá a petíciót, nem számít.
Ezt az akciót mi úgy fogtuk fel, mint a demokrácia tesztjét – a mai nap kiütéssel győzött a bürokrácia, sajnos a demokrácia nagyon gyenge formáját mutatta, üzenjük neki, hogy össze kellene végre szednie magát!
